„És látám és ímé egy sárgaszínű ló; és a ki rajta ül, annak a neve halál, és a pokol követi vala azt; és adaték azoknak hatalom a földnek negyed részén, hogy öljenek fegyverrel és éhséggel és halállal és a földnek fenevadai által.” Jelenések könyve

Itt ülök a monitor előtt és merengek…írnom kellene a hölgy hálája című posztot, de nem megy, mert a gondolataim teljesen más irányba révedeznek.

Túl késő…túl késő lenne?

Annyira romlott már ez a világ, hogy talán hagynunk kellene elégni? Annyira utáljuk már egymást, hogy a változás lehetetlen? Értem is és nem is értem…

A mai írásom kivételesen mindenkihez szól, akár nő, akár férfi.

Lassan este van, de a nap még mindig iszonyúan perzsel, az agyamra megy a hetek óta szűnni nem akaró forróság. Ő odabent van, tévét néz vagy olvas valamit, én pedig idekint próbálok úgy tenni, mintha ez az egész nem velem történne.

Tudom, hogy most iszonyúan haragszik rám, azért ahogyan beszéltem vele. Próbálom felidézni, hogy mivel indult el a szóváltás, ami idáig vezetett, de nem megy...az agyam újra és újra lejátssza a beszélgetés végét…”nincs értelme, ennek így nincs értelme”…félek, annyira félek.

Nem hallottam a lépteit, sem azt, ahogyan helyet foglalt, a hangja volt az, ami magamhoz térített:

„Nézz ide” mondta „Egy férfi életében az a legnagyobb boldogság, ha boldoggá tudja tenni azt a nőt, akit szeret”, majd felállt és ott hagyott engem.

Ez volt az a pillanat, amikor kitört belőlem az a fajta zokogás, amelyik jön, tombol, majd mielőtt elmegy elvisz mindent…hogy miért sírtam?

Mert miközben beszélt hozzám nem volt a szemében sem harag, sem düh, sem ítélkezés, csak valami nagyon ősi szomorúság fáradsággal vegyítve, a szavai pedig segítettek megérteni azt, hogy mi is az, amitől féltem.

Ha a kérdés merőben technikai oldalát nézem meg, van munkám, van otthonom, el tudok jutni A pontból B-be, azaz segítség nélkül is el tudom cipelni a mamutot a barlangomba. A párom szintén meg tudja főzni azt a mamutot, ha kell (nem is akárhogy) és felismeri a patakot a mosógép tükrében.

Ha a kapcsolatunk ott és akkor végét ér tulajdonképpen semmi sem változott volna úgy, hogy az az életünket kilátástalanná tegye.

Ezek után kimondhatjuk, hogy ebben az új korban nekünk nőknek nincs szükségünk tőletek védelemre, nektek férfiaknak pedig nincs szükségetek tőlünk gondoskodásra és ha minden halad a maga útján eljöhet az a pont, amikor megoldjuk egymás nélkül a párosodást is.

De akkor mégis miért van az, hogy egy életen át keressük egymás tekintetét? Miért érezzük magunkat valahol nagyon mélyen legbelül magányosnak, ha nincsen társunk? Miért maradunk együtt akkor, amikor ezt nem indokolja semmilyen biológiai/gazdasági szükséglet? Miért van az, hogy azon a bizonyos napon, amikor a párom este átölelt a karjaiban úgy aludtam el, hogy ismét semmitől sem féltem?

Mi értelme van egymás nélkül egyáltalán ennek a földi létnek?

Igen, mindenkinek joga van arra keresni a válaszokat, amire csak szeretne.

Megkérdezhetjük, hogy miért ilyenek a nők? Miért ilyenek a férfiak?

Miért olyan a világ, amilyen?

Megbeszélhetjük azt is, hogy a változás iránti igény miért értelmetlen.

De vajon ettől közelebb leszünk egymáshoz? Vajon ez segít megérteni egymást? Vajon a Magányos Hold is boldog?

Lili Anna

Ha tetszett a bejegyzés, nyomj egy lájkot és oszd meg az ismerőseiddel.

Tetszett a cikk? Olvasd el a többi bejegyzésemet is: >klikk<