Ott tartottam, hogy ki is vagyok én és hogyan veszem a bátorságot ahhoz, hogy „észt osszak”?

Ami a személyemet illeti, pont ugyanolyan átlag bárki vagyok, mint Te. Egy nő, aki átéltem a szerelmet, a megismerkedés csodálatos rózsaszín ködét, a párkapcsolat építéssel járó izgalmakat és bonyodalmat. A férjhez menés örömét, a habos babos hercegnős fehér ruhát, fátyollal és cuki párocskával a torta tetején. Tudom milyen érzés álmodni közösen a jövőt, szárnyalni, bízni és remélni.

Mit éltem át még?

Azt, hogy milyen érzés látni a másik szemében a csalódottságot, a haragot, az értetlenséget. Hogy milyen érzés a fáradság, a szürkeség, az évekig tartó társas magány, a tehetetlenség és kilátástalanság érzése.

Átéltem a megcsalás fájdalmát, a válást, az önmarcangolást ami ez után következett, az önvizsgálatot, a tanulságok levonását.

Az újra kezdés örömét és ez volt az a pont, amikor valami furcsa dolog történt velem…átéltem a déjà vu érzését.

A kifejezést mindenki ismeri, minimum macska/mártix szinten, de mi is az a déjà vu? Nézzük…

Francia eredetű szó, jelentése „már láttam”, még pontosabban az a jelenség, amikor valaki úgy érzi, hogy az éppen történő helyzetet már korábban átélte, az adott esemény korábban már megtörtént volna vele, ugyanakkor a korábbi átélés körülményei vagy akár megtörténtének ténye bizonytalanok (hálás köszönetem a fogalomért Wikipédiának).

Ha olyan nő vagy te is, aki éltél már át szakítást, akkor pontosan tudod, hogy milyen kitartóan keressük magunkban ilyenkor a hibát, mennyi mindent vagyunk hajlandóak belátni (utólag), hány helyzetet kezelnénk másként.

Hol sírunk a fagyis doboz felett, hol nevetünk, majd aztán, amikor elfogy a harmadik csomag százas zsepi is, jól elhatározzuk, hogy „Na innentől kezdve mennyivel jobban fogjuk csinálni”.

Hogy mi jön ezután? Egyszer csak megérkezik a hős lovag, vele együtt a hormonok által pöfékelt rózsaszín köd és aztán valahogy szépen lassan a ráeszmélés, hogy ez a sok fogadalom pont addig tartott, mint a január elsején elhangzó, hogy aztán innentől kezdve minden nap lejárok edzeni és nekem lesz a legszebb testem a világon…de mivel ma az összes terem zárva van, még belefér a nagyi isteni bejglijéből fél kiló…isten áldja érte.

A hős lovag páncélja napról napra egyre kevésbé fénylik valahogy, majd lekerül, majd aztán ott áll valaki és hirtelen azt gondolod, hogy ez itt előtted sok minden, csak nem lovag.

Hogy ki vagyok én, mi ez az oldal és miért gondolom azt, hogy észt kellene, hogy osszak?

Egy ugyanolyan átlag bárki vagyok mint te, de a sorsnak, a jó Istennek, a szerencsének, nevezze mindenki, ahogy szeretné, de legfőképpen a Páromnak köszönhetően sikerült valahogy ráébrednem arra, hogy az a valaki, aki ilyenkor előtted áll az ugyanolyan lovag, mint amilyen volt. Ő semmit sem változott, egy ici picit sem, legfőképpen azért nem, mert nem is tud.

Az egyetlen dolog, ami megváltozott az az, ahogyan te ránézel.

A bátorságot pedig ahhoz, hogy elindítsam ezt az oldalt az adja, hogy jól vagy rosszul (ezt majd te eldöntöd) megpróbáljak segíteni. Segíteni abban, hogy meglásd, azt ami valóban előtted van, mert ha nem látod sok-sok fagyis doboz, rengeteg fájdalom vár rád és az élet tele lesz déjà vu érzéssel.

Lili Anna

Ha tetszett a bejegyzés, nyomj egy lájkot és oszd meg az ismerőseiddel.

Tetszett a cikk? Olvasd el a többi bejegyzésemet is: >klikk<